I’ll be talking at a panel at the 7th International Comics and Medicine Conference in Dundee in a couple of days (link). The topic of this year’s conf is “Stages and Pages”, and here is my abstract:
Presence and Disappearance – The surface of the page and narrating sexual abuse in the works of Debbie Drechsler and Katie Green
The paper focuses on autobiographically motivated graphic narratives, namely Debbie Drechsler’s Daddy’s Girl (1996) and Summer of Love (2002) and Katie Green’s Lighter than My Shadow (2013), and examines representations of the violated female body in relation to the surface of the page. Both authors use the expressive power of background, and build on the emotional potential of patterns against which the body is performed. Furthermore, both Drechsler and Green utilize the notions of presence and absence their visual representations of deeply traumatized heroines.
Drechsler deconstructs the idea of form and background in her tragic and disturbing stories about incest: she often visually disguises her female protagonists by making them blend in with backgrounds. Simultaneously, her work features backgrounds of dark rhythmic patterns, minute strokes, curves as a canvas on which the character’s emotions and moods can be represented. Green uses a system of visual markers of anorexia, anxiety and guilt – such as the gaping mouth or the black cloud of scribble – not only to indicate the emotional state of her protagonist, but on a different level also to structure the pages and the connect layout with content.
In the works of both Drechsler and Green, emotionally motivated visual markers eventually influence the very structures of the narratives, and in Green’s case, the very format of the published work. The very body of this heavy, more than 500-page long book that promises lightness in its title can be interpreted as a metaphor for the body – think, for instance, about its scrapbook-like design and the disintegration of the protagonist’s body
Apart from form and pattern, absence will also be studied: Green’s sequence of black (142-145) and white (384-386, 388) pages will be interpreted as performative gestures and performative spaces where the anorexic body is present by its disappearance.
Oravecz Gergely Blosszájáról fogok beszélni Kolozsváron. Arról, hogy a vonal nem csak esztétikai tényező, de a narratívában is komoly szerepe van. Sok példával.
A konferencia neve: Tendenciák a kortárs magyar képregényben és képregénykutatásban, időpontja: május 6–7.
Képi testet öltés és önreprezentáció önéletrajzi képregényekben
Az előadás Oravecz Gergely Blossza c. stripsorozatában vizsgálja az alkotó önreprezentációs stratégiáit és azt, hogy ezek árnyalásához az alkotó kézjegyét és testi lenyomatát viselő vonal hogyan járul hozzá.
Elsősorban a rajzolás folyamatára és annak talán legkisebb egységére (ha létezik ilyen), a vonalra fókuszálok. A vonal Jared Gardner megfogalmazásában nyom (trace), mégpedig a rajzoló kezének közvetlen lenyomata (54). A kéz („the hand”) fogalma egyaránt jelenti az aktuálisan megrajzolt panelt vagy oldalt, illetve az alkotó felismerhető stílusát. A vonal és a kéz fogalma egyrészt a rajzolás átéltségére, hitelességére, másrészt az alkotás fizikai, testi aspektutásara utal. A véget nem érő folyamatot, amiben az identitást számtalan önarckép sorozataként hozza létre az alkotó, Elisabeth El Refaie képi testet öltésnek [pictorial embodiment] nevezi (51).
Egy olyan értelmezési keretben igyekszem tehát Oravecz Blosszáját értelmezni, mely a képregényt – tömeges és nyomdai előállítása mellett – az oralitáshoz közelíti, és a vonal (és stílus) társadalmi és kulturális kódoltsága mellett is annak performatív, átélt, és expresszív jellegét hangsúlyozza (graphic enunciation). Így válik az önéletrajzi ihletettségű képregény az autentikusság fix értelmezésétől lemondva is auratikus műfajjá (Chute 112).
Hivatkozott irodalom:
Baetens, Jan. —. “Revealing Traces: A New Theory of Graphic Enunciation.” The Language of Comics. Word and Image. Ed. Varnum, Robin and Christina T. Gibbons. Jackson: University Press of Mississippi, 2001: 145-155.
Chute, Hillary. “Comics Form and Narrating Lives.” Profession 2011: 107-117.
El Refaie, Elisabeth. Autobiographical Comics: Life Writing in Pictures. Jackson: University of Mississippi Press, 2012.
Azt hiszem minden évben írok egy posztot a képregényfeszt előtt. Ezt a hagyományt eszem ágában sincs megtörni, két köhögőroham között szorgosan verem a billentyűzetet. Erről lesz szó: milyen programokat lehet megszervezni vs. mire lenne igény; előadás vs. interakció, bizalmatlanság a graphic novellel szemben.
Először is a képregényfesztiválon az alábbi programok lesznek:
– előadássorozat a small press képregénykiadásról nemzetközi (finn) és magyar (zsiger.hu) résztvevőkkel
– az Alfabéta-díjra jelölt alkotók előadásai (Sajnos nem mindenki vállalta, amit sajnálok. De ott lesz Molnár Gábor a5Pallossal, Koska Zoli A titkos társasággal, Madarász Gergő a Majomdarálóval, Lénárd László és Sárdi Kati a Könyvjelzőkészítővel, mely teljes egészében olvasható itt, és itt lesz még a Café Postnuclear.)
– hogy ne legyünk szűklátókörűek, fanzine-okról is lesz beszélgetés (ezt a programot Komornik Eszter szervezte)
– itt lesz az Eisner-díjas Rutu Modan, aki eszméletlen hiperjó, hogy eljön. Meg is találtam a gépemen egy képregényét, és meg is rendeltem egy másikat, hogy legyen mit dedikáltatni. Tavaly a Princetonon találkoztam Rutuval, ő is előadott azon a konferencián, amin én. Irtóra bírtam, hogy ennyire jó fej. Először természetesen zárkózottnak tűnt, mint mindenki, de aztán jót beszélgettünk. Rutu az Izraeli Kulturális Intézet támogatásával jön – jó, hogy a tavalyi Holokauszt a képregényekben kiállítás óta sem felejtették el, hogy a képregény jó dolog. 🙂
– lesznek természetesen olaszok.
– lesz sztárvendég (titkos)
– épp most szervezem, hogy legyenek minielőadások, ahol magyar alkotók egy-egy nagyon szűk témáról vagy technikai problémáról beszélnek. Ez még a legképlékenyebb program (Mappanyitogató munkacímen).
Már ötvenszer átszerkesztettem a táblázatot, hogy ki mikor lesz, és ki lesz a segítő — remélem egyszer már eléri a végleges formáját. Erre talán majd csak akkor kerül sor, ha nyomdába megy a programfüzet…
Ha az excel táblát nézem, úgy tűnik, hogy irtó sok program van, de most ezt az összegzést olvasva nem tűnik soknak… A legnagyobb gond mégis az, hogy a programoknak kicsi a látogatottságuk. Kijön ezernél jóval több ember a fesztre, és kb 30 fő ül egy programon. De emlékszem, a legelső beszélgetésen, amit két éve a képregényfesztiválon levezettem, max 10 ember ült. Most visszagondolok arra, hogy két éve Leedsben én is csak két beszélgetésre mentem el… és a második annyira unalmas volt, hogy ott is hagytam. De tavaly New Yorkban végighallgattam egy csomót.
MOCCA 2015
Azon gondolkoztam, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy a programok több embert megmozgassanak. Valószínűleg nemzetközi és populárisabb témák, valami jó DC vagy Marvel-alkotó — esélytelen —- vagy ezek magyarországi vonatkozásai. Tavaly a Kingpin félóráját is ugyanolyan kevesen hallgatták, mint bármelyik félórát. Saját szuperhőseink (Epicline, Titánember) sajnos ugyanúgy keveseket érnek el, mint a legalternatívabb Marjai Petra Lilla-képregény. Persze tök másokat, de keveseket. Persze szervezhettem volna valami szuperhősökről szóló előadást — amikor a Petőfi TV-vel egyeztettem, csak ontották a szuperhősös témákat, amikről beszélgetnének velem. Na, jövőre majd szétvizualizáljuk és szétpszichologizáljuk a szuperhősöket. De idénre még akkor is marad a második kérdés, kell-e, hogy sokan látogassák a programokat.
Emlékszem tavaly New Yorkban a Moccán megütköztem azon, hogy itt van Francois Mouly (Spiegelman felesége, a New Yorker képszerkesztője, aki a kedvenc Saus Steinbergemről beszélt), Aline Kominsky-Crumb (Robert Crumb felesége, feminista alternatív képregényes) és Ben Katchor (és mások), és a fesztivál általános óriási látogatottságához képest milyen kevesen vannak a programokon. Csak a Kominsky-Crumb-interjúra kellett felíratkozni, minden másra lazán be lehetett jutni. Ahhoz az aránypárhoz képest nem teljesít rosszul a mi kis egynapos magyar fesztünk.
Szóval a kérdés, hogy kell-e hogy sokan látogassák a programokat. Nem inkább az kell-e, hogy a közönség megtalálja azt az egy-két dolgot, ami pont rá van szabva. Persze ez a rászabás is nehéz. Most például lesz egy egész kosárlabdacsapatnyi finn (állandóan összekeverem őket, miközben igazgatom a programot, mondanom se kell), holott a magyar képregényfogyasztók között a finn képregénynek ööööö mondjuk hogy nincs hagyománya.
Rajz: Oravecz Gergely – ez az Egyszer élünk c. képregényből van, amit sokan rajzoltak.
Igen, ezzel mindenki tisztában van. Olyan ez a mi képregényfesztiválunk, mint a farok csóválta kutya: most finneket sikerült finanszíroztatni, hát felkeltjük a finn érdeklődést. Érzi mindenki, hogy ez így nem az igazi. És érzi mindenki, hogy mekkora klassz dolog, hogy sikerül leszervezni, lebartelezni, kapcsolati tőkét csontig csiszolva elintézni, hogy legyenek külföldiek.
Kíváncsi vagyok, hogy egy Eisner-díjas szerző, aki elutasítja a szuperhősesztétikát és a graphic noveles fekete-fehérséget, és akinek a történetei megdöbbentően hétköznapiak, mennyire fogja a közönséget megmozgatni.
Illetve van-e esély hogy a graphic novel mint műfaj magyar közönséget mozgasson meg. Tavaly Typexnek szerintem nem sikerült, bármennyire is volt irtó okos és szép a Rembrandt, és jó fej Typex (és küldte el nekem a készülő Warhol-könyv egyik vázlatfüzetét 🙂 : ) hehe ). A magyar képregényolvasó képregényfüzetekben gondolkodik és bizalmatlanul tekint a grafikus regényre, ami ráadásul drága is. És hiába remek a Rembrand (itt írtam róla kritikát), nem illik bele sem a képregényolvasók elvárásaiba, sem a könyvolvasókéba. Egy egynapos képregényfesztivál pedig nagyon keveset tud csiszolni az elvárásokon.
Typex: Rembrandt c. képregényéből
További kérdés, hogy ha szervezünk magyar programokat, amilyen idén az Alfabéta-jelöltek bemutatkozása és az egyelőre tervezet szintjén élő Mappanyitogató, akkor arra lesz-e közönség. Érdekelne egy olyan felmérés is, hogy egy Alfabéta-díj hogyan hat a képregényeladásokra, ha hat egyáltalán valahogy. Kíváncsi vagyok arra is, hogy ha négy teljesen más stílusú, mást képviselő, többszörösen publikált magyar képregényalkotó mesél a műhelytitkairól, az érdekel-e mást. Először amúgy nem előadást akartam szervezni, hanem egy kötetlen, együtt rajzolós valamit, de megállapítottuk, hogy erre kevesen vállalkoznának, nem mennének oda. Mi félni látszunk az interakciótól – de nem vagyok biztos abban, hogy a technikai dolgok élveboncolása tényleg érdeklődésre számot tartó téma. Mondjuk én ott fogok ülni. 🙂
Vagy minden programszervezői energiapazarlásom mellett a képregényfesztivál mégiscsak annyi, hogy az ember megvesz a legújabb megjelenésekből párat, találkozik a barátokkal (ami fontos), és hazamegy? A probléma a képregényfesztivállal mindig is az lesz, hogy nem zenei fesztivál: nem tud annyira kikapcsolni, és annyira szórakoztatni, mint egy koncert. Idén most megpróbálom a tematikus blokkosítást (kiadók, alfabétások, műhelytitkok), hátha. De hát tudom, hogy hátha nem.
In 2015 I was researching at the Billy Ireland Cartoon Library at Ohio State University with the support of the Postgraduate Travel Grant provided by the European Association of American Studies. The report I wrote on this time has now been published (finally).
Eszter Szép 