Az éjféli égbolt

A kritika eredetileg a 168 óra. 2021/2 számában jelent meg, a 63. oldalon.

Sötét ég, néma föld

Az emberiség lakhatatlanná tette a bolygót, visszafordíthatatlan folyamatokkal beavatkozott a Föld klímájába, és saját túlélését is ellehetetlenítette. Ez a helyzetjelentés egyre több 21. századi science fiction műfajában megálmodott regény és film kiindulópontja. Az alaphelyzetre a történetek hősei reagálhatnak megoldási lehetőségek felkutatásával, és megpróbálhatják lassítani, esetleg megállítani a változást. Az utóbbi években egyre erősebb a tendencia, amely szerint már nincs mit tenni, és a közeli jövőbe helyezett scifik szereplői tényként kezelik azt, hogy a bolygót fajunknak el kell hagynia, különben a homo sapiens eltűnik.

Az Éjféli égbolt című filmben sem foglalkozik azzal, hogyan lehetne az emberiség létét fenyegető katasztrófát megoldani, ehelyett a George Clooney által alakított főszereplő életútjának mozzanatait ismerhetjük meg: Augustine Lofthouse kutató arra tette fel az életét, hogy egy bolygót találjon, ahol az emberiség új otthonra lelhet. Augustine megszállottan tanulmányozta az élet feltételeit a Naprendszerben, magánéletét pedig egyre inkább háttérbe szorította. A jelenben Augustine az egyetlen ember a film egyik fő helyszínét jelentő komor sarkköri meteorológiai bázison, miután egy ismeretlen fenyegetés miatt a bázis valamennyi dolgozóját és a dolgozók családtagjait kapkodva evakuálják. A rezignált és beteg Augustine úgy dönt, marad – mint később kiderül azért, hogy megpróbáljon kapcsolatba lépni és segíteni az általa felfedezett, életre alkalmas bolygóról hazatérő űrhajó legénységének.

A film semmi közelebbit nem árul el a veszélyről, érezzük azonban, hogy ha a fenyegetés még a jégbe zárt kutatóbázist is eléri, az egész emberiség léte van veszélyben. A film a mérgezett levegő motívumával és tomboló viharok képével érzékelteti a megfoghatatlan halált, ám az Éjféli égbolt alapjául szolgáló regényben még ennyit sem tudunk meg a katasztrófáról. A magyarul is elérhető könyvben Augustine teljes mértékben izolált figura, aki számára az emberiség, akár létezik még, akár megsemmisült, elérhetetlen.

Az elérhetetlenség és ezzel párhuzamosan a kommunikáció utáni vágy a film egyik legfontosabb motívuma. Oxigénpalackokkal (egy darabig) ki lehet védeni a légszennyezést, ám a katasztrófa miatt megszűnt a kommunikáció a földön és Augustine egyetlen más földi embercsoporttal sem tud rádiókapcsolatot létesíteni. A több éves küldetésből hazatérő űrhajót pedig csak a néma csend fogadja ott, ahol a Föld ismerős emberi jelzéseinek kéne lenniük. A film szerint a kommunikáció iránti igényben ragadható meg az, ami igazán emberré, és ezzel együtt igazán sebezhetővé tesz bennünket: kapcsolatba akarunk kerülni másokkal, hallani akarunk róluk, nem akarunk egyedül maradni.

Az, hogy a kommunikáció technikától, jelen esetben műholdaktól függ, csak még inkább kiemeli törékenységünket. Míg Augustine tehetetlennek érzi magát a hóval körülvett világban, az űrhajú legénysége feszültséggel teli jelenetekben igyekszik megjavítani a kommunikációs eszközöket. Ezek az űrséták Alfonso Cuarón Gravitáció (2013) című filmjét idézik, ami nem meglepő, hiszen az Éjféli égboltban nem csak színészi, de rendezői feladatokat is vállaló Clooney abban a filmben is szerepelt.

Ha a kommunikáció felől közelítünk a filmhez, egyáltalán nem tűnik véletlennek, hogy a magányt kereső (és talán a magánnyal fiatalkori döntéseiért önmagát büntető) Augustine nem várt társra talál: egy néma kislányra, aki a bázison rejtőzködik. A kislány nem beszél ugyan, de jó gyerekhez méltóan mindent összefogdos. Szóra bírása, nevének kiderítése, bizalmának elnyerése pedig ugyanolyan fontos Augustine számára, mint a kapcsolatfelvétel a közeledő űrhajóval. Az olykor egyenetlen ritmusú, de mindvégig emberközeli film zárlata felfedi, hogy ezek a kommunikációs kísérletek miért és hogyan jelentenek igen sokat Augustine-nak, erről azonban kritikánkban hallgatunk, akárcsak a Föld körül keringő néma műholdak.

Szép Eszter

Éjféli égbolt, Netflix