Gács Anna irodalomkritikus, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatója új könyvében, A vágy, hogy meghatódjunk című kötetben a kortárs önéletrajz-kultúrát térképezi fel.
A tanulmánykötetben sokféle önéletrajzi történetet vizsgál Nádas Pétertől a Holocaust-archívumokig, Youtube-videóktól színházig. Miért vagyunk ennyire kíváncsiak másokra?
Az önéletrajzok nagyon fontosak lettek a tájékozódásunkban. Az első kézből szerzett tapasztalat felértékelődött az elmúlt évtizedekben – miközben megrendült az emberek bizalma a nagy vagy hivatalos elbeszélésekben. Sokszor mint ezeknek a kritikáját szeretnék megismerni a személyes elbeszéléseket, azt, hogy konkrét emberek konkrét dolgokat hogyan éltek át. Ezek a személyes történetek fontos szerepet játszottak olyan emancipációs folyamatokban, amikor valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévő csoportok próbálták a saját tapasztalataikat a nyilvánosság elé vinni, és ebből erőt meríteni, egy erősebb identitást kialakítani. Az irodalomtudományban is látszik a változás: körülbelül a hatvanas évekig a híres, jellemzően férfiak, jellemzően nyugati szereplők önéletrajzait tekintik „az” önéletrajznak, majd ezt a keretet elkezdik szétfeszíteni a nem ebből a körből származó embereknek az önéletrajzai, mondjuk a színesbőrű hősöknek vagy nőknek önéletírásai, naplói.
Magyarul is megjelentek például Michelle Obama és Barack Obama önéletrajzai, amelyek ennek a folyamatnak a gyümölcsei. A tanulmányokban azonban a nyomtatott önéletrajz helyett nagyobb figyelmet szentel a YouTube-nak, a fotónak, a kísérleti filmnek, vagy a blogoknak.
Egy médiatörténeti folyamat is zajlik, és itt most nem arról beszélek, hogy a web2 világában bárki tartalomgyártó lehet. Akár a 19. század végéig, a tömegsajtó megjelenéséig mehetünk vissza, amikor az újságok levelezési rovataiban megjelennek a civilek. A további tömegmédiumok megszületésével egyre több civil történet kerül nyilvánosságra. A médiumok kapcsolata az előbb említett emancipációs történettel bonyolult: az embernek sokszor az a benyomása, hogy nagyon manipulált az, ahogy mondjuk egy TV talkshowban valakit helyzetbe hoznak, hogy meséljen a saját életéről. Sokszor úgy érezni, hogy valakit látványosságként vagy a kigúnyolás tárgyaként mutatnak. Bonyolult dolog, hogy valaki a nyilvánosság előtt mennyire tudja uralni a történetmesélést. Mégis, az emberek nagy részében elég erős az igény arra, hogy első kézből szerzett tapasztalatokról értesüljenek. Hajlamosak ezeket felértékelni, és azt gondolni, hogy ezek hitelesebb beszámolók valamiről, mint az a személytelenebb megszólalásmód, ami mondjuk egy TV-híradóban vagy dokumentumfilmben megjelenik.
Az interneten még összetettebb kérdés az, hogy az ember uralja-e a történetét, és az milyen más történetekkel kerül interakcióba. A Péterfy-Novák Éva Egyasszony blogjáról (később könyvéről, színdarabjáról) szóló elemzés jó példa arra, hogy a bejegyzésekre válaszul a hozzászólók saját tapasztalataikról kommentelnek.
A kortárs önéletrajz-kultúrában új jelenség, hogy intenzív interakciók alakulnak ki önéletrajzi szövegek körül. Közösségek épülnek köréjük, de nem csak online, hanem például terápiás csoportban vagy empowerment-tréningen is. Az emberek elmesélik az életüket, a közösség tagjai a saját történetüket adják cserébe. Ez azt is jelenti, hogy az önéletrajzot már nem szent szövegként kezeljük. A könyvem fejezetei szándékosan merítenek vegyes anyagból, ezt kánonellenes gesztusnak is szánom. Ha az ember egy fejezetben egymás mellé teszi az elismert kritikusok és az Egyasszony bloghoz hozzászólók véleményeit, azzal a gesztussal azt mondja, hogy érdemes megnézni, mit csinálunk akkor, amikor önéletrajzi szövegekkel találkozunk, akár profi értelmezők vagyunk, akár nem. Lehetséges olyan nézőpont, ahonnan az önéletrajzi szövegek hasonlítanak egymásra, mert hajlamosak vagyunk őket erősen magunkra vonatkoztatni, akár híres ember írta őket, akár egy névtelen blogger. Az szöveget hozzámérjük a saját tapasztalatunkhoz.
Magának a tanulmánykötetnek is szokatlanul személyes a hangneme. Például azzal a helyzettel indít, hogy mihez kezdjen a tanulmányíró, ha egy olyan önéletrajzi videót néz, amelyben a roma fiatal arról beszél, hogy náci volt. A későbbiekben pedig többször reflektál a tanítási gyakorlatára.
Mindig izgatott, hogy hogyan tudjuk megmutatni a saját beszédünk határait. Az a szöveg, amit erről a videóról írtam, arról is szól, hogy mi az, amit meg lehet ragadni azzal a tudományos apparátussal, amivel én rendelkezem, ami ott van a kötet kérdésfeltevéseiben, fogalmaiban, lábjegyzeteiben– és mi az, amit nem lehet vele megragadni. Ezt a játékot nagyon izgalmasnak tartom. Vannak olyan pontok, amikor egy-egy szöveg, videó vagy film olyan módon szembesít a saját rutinjaimmal, amiről már nem tudok a tudományos apparátus nyelvén számot adni. Végül is ettől izgalmasak ezek a szövegek, nem? Nem tudjuk pontosan, hogy hogyan kéne hozzájuk nyúlnunk. Olvashatom úgy, mint szépirodalmat, de hát pont azért olvasom, mert nem szépirodalom.
Igen, a határok körültapogatása a könyv fejezeteiben nagyon izgalmas volt. Főleg a könyvekkel foglalkozó Youtube-csatornákkal, azaz a Booktube-bal foglalkozó fejezetben éreztem intézménykritikát is, hiszen a Booktube szubjektív olvasásélményeik megosztásán alapul. Egy másik határ a Holokauszt-archívumok tanításáról szóló fejezetben bontakozott ki: egyre összetettebbé vált, hogyan lehet tanúságtételekről tanítani.
Intézménykritika, de önritika is ez. Pár évtizednyi korkülönbség tanár és diák között ma hatalmas kulturális különbséget jelent. A tájékozódásnak, a műveltségnek, az eszközhasználatnak a különbségét. Ez is olyan dolog, amire állandóan rá kell csodálkozni – és ehhez nem is kell tanárnak lenni, szülőnek lenni már önmagában állandóan szembesít ezzel a tapasztalattal. Ami számomra evidens, az esetleg nincs meg a tizen-huszonéveseknek, viszont van egy csomó tudásuk, rutinjuk, ami az idősebb ember számára nehezen értelmezhető. Ezt muszáj folyton szem előtt tartani, ha az ember minimális erőfeszítést akar tenni, hogy tanárként tényleg kapcsolatba tudjon lépni azokkal, akik ott ülnek vele szemben. Az egyes szám első személyű beszéd is egy olyan dolog, amin jól érződnek a generációs különbségek: a mai tizen-huszonéveseknek természetes dolog, hogy valaki a Youtube-on vagy egy blogon keresztül valamit megmutat a saját életéből. Ezzel szemben én az a generáció vagyok, akiknek nagy dolog volt a tévében szerepelni. Ez értelmezhetetlen a mai tizen-huszonévesek számára, mert sokkal szélesebb azoknak a köre, akik megjelennek a nyilvánosság előtt a véleményükkel, a hétköznapi gyakorlataikkal, a kulturális preferenciáikkal.
Korábban az ELTÉ-n, most a BME-n tanít. Mennyire személyesek az órák akár az ön részéről, akár a hallgatók részéről?
Sok mindent, amiről írok, a tanítványaimtól tanultam. A Booktube-bal úgy találkoztam, hogy tartottam egy órát kritikaírásról, és ott mutatták a hallgatók. Az ELTÉ-n többször készítettek a diákok videókat egy könyvhöz vagy helyhez való személyes viszonyukról. Ezek népszerű feladatok, mert tényleg része ez a forma a tájékozódásuknak. Egy egyetemen fontos feladat, hogy ezeknek az elbeszéléseknek a már kialakult mintáit ugyanúgy reflexió tárgyává kell tenni, mint a hagyományos irodalmat, vagy egy tévében történő elbeszélést. Ugyanúgy meg lehet kérdezni, hogy miféle képet épít fel valaki saját magáról, miféle ívet sugall a saját élettörténetéről. Ha önéletrajzi jellegű anyagokat hasonlítunk össze vagy állítunk elő, annak fontos célja lehet, hogy reflektált használói legyenek ennek a beszédmódnak.
Olyan órákat is tartottam, ahol holokauszt-tanúságtételekkel foglalkoztunk. Ilyenkor számolni kell azzal, hogy ezeknek a történeteknek a meghallgatását esetleg szinte elviselhetetlennek érezzük, megrendülünk tőle – és ez egy nagyon fontos dolog abban, ahogy a tudásunk alakul. Az affektív hatások megvizsgálandó részét alkotják ezeknek a találkozásoknak. Olyan tantermi helyzet áll elő, amihez az ember nincs hozzászokva: én is a könnyeimmel küzdök, és ők is a könnyeikkel küzdenek. Jó, ha néha ez is belefér a tanításba. Tanúi leszünkegymás megrendülésének egy tantermi helyzetben, ami nagyon nehéz dolog. Nem mindig jó, de nagyon fontos élmény.
A kötet címe A vágy, hogy meghatódjunk. Valóban ezt várnánk?
A személyes történetek gyakran erősebben mozgósítanak érzelmileg, mint azok a történetek, amiket nem tudunk archoz kötni. Szeretjük ezt a mozgósítást. Tudósként esetleg hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani azt a bonyolult érzelmi folyamatot, amit a kulturális alkotások befogadása kivált belőlünk, és ami sokszor még erősebb személyes történetek esetén. Erről a Péterfy-Novák Éva-könyv kapcsán írok: amikor ez egy blogszöveg, sok reakció bevallja, hogy mélyen megrendült. Amikor ez egy színházi előadás, sok reflexió van arra, hogy engem, a kritikust, is felkavart. A könyv fogadtatásában kevesebb utalást látunk erre, mert az irodalomkritikának mások a hagyományai. Az elit kultúrában általában is erős a gyanakvás: ha egy műnek intenzív az érzelmi hatása, az azért lehet, mert nem elég bonyolult. És a gyanakvás sokszor indokolt lehet: nem biztos, hogy a legkifinomultabb filmek azok, amelyeknek a végén potyognak a könnyeink. Ráadásul a mai nyilvánosság tele van rövid, gyors megindulást kiváltó, léleknemesítő történetekkel, amelyek leegyszerűsítő módon beszélnek, arra játszva, hogy megrendüljünk. A vágy könnyen feloldódhat a túl gyors kielégülésben, anélkül, hogy belegondolnánk, mit látunk. Ugyanakkor mégis úgy gondolom, a másik életével való találkozásból nem érdemes kiiktatni az érzelmi vagy zsigeri dimenziókat.
Az interjú a 168 óra 2021/8. számában jelent meg, a 44-47. oldalon.
Eszter Szép 