Marilynne Robinson: Háztartás

A kritika eredetileg a 168 óra 2021/5. számában jelent meg, a 63. oldalon.

A képzelet köteléke

„Az volt a célja, hogy épp az legyen, aminek látszik” – mondja a Háztartás című regény főszereplője a nagymamájáról. Marilynne Robinson az összetartozás és az identitás kérdéseit kutatja Pulitzer-díjra is jelölt első regényében. A Pulitzert végül 25 évvel később, Gilead című regényéért kapta meg. A Gileadot, mely egy spirituális utazás Amerika szívébe három generáció életének bemutatásán keresztül, Barack Obama is a kedvenc könyei közé sorolta.

A magyarul tavaly megjelent Háztartást olvasni különleges élmény, mert a főszereplővel együtt az olvasó is két végpont között ingázik. Egyik oldal: azonosnak lenni önmagunkkal, másik oldal: elveszíteni önmagunkat azáltal, hogy ráhangolódunk egy másik emberre. A cselekmény látszólag egyszerű: Ruth, a kamaszlány mesél arról, hogyan nőtt fel Idaho állam egyik eldugott kisvárosában nővérével, Lucille-lal, és az őket nevelő Sylvie-vel. Lógnak az iskolából, a tóparton fagyoskodnak, kerülgetik a kóbor kutyákat, vacsoráznak, alig beszélnek a város lakóival. Igazából egymással is alig beszélnek. A természetet megtapasztalva fáznak, fáradnak, éheznek, merülnek el az árvízben – ez a mindennapok része.

Akárcsak a gyökértelen és vándorló Sylvie, Ruth is egyre inkább elhanyagolja társadalmi kötelezettségeit: nem fésülködnek, nem ügyelnek a ruházatukra, kacatokat halmoznak fel a házukban. A város közösségét kezdetben hidegen hagyja a család, de ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik különcségük és szegénységük, a városiak beavatkozása egyszerre értelmezhető törődésként és fenyegetésként. Robinson értékeket és társadalmi normákat ütköztet: csendesen provokálva arról beszél, mi a szeretet, mikor kell kiemelni egy gyereket a családjából, hogyan öröklődik a trauma, mi az, hogy család. Ezek ma, Magyarországon a legaktuálisabb kérdések közé tartoznak.

Ruth a gondolataiba is beavat: sokszor képzeli el halott rokonai életének legbanálisabb jeleneteit. Ezek a gondolatmenetek hatalmas empátiáról árulkodnak. Robinson egy interjúban arról beszél, hogy az együttérző képzelet, a megérteni szándékozó odafigyelés az egyik legfontosabb emberi tulajdonság, amely kiegészíti azt, hogy minden ember csodálatosan egyedi. „Talán úgy történt” – kezdi képzelődéseit Ruth, és olyan részletesen jelennek meg az előző generációk életének mozzanatai, hogy végül megszűnik a határá a jelen és a múlt, az elképzelt és a valós között.

Ez a határ, na meg a határ az egyén és a társadalom között, Robinson egyik fő témája. Ruth lírai elmélkedései az emberekről és a természetről hatalmas érzékenységgel arról vallanak, hogy milyen az én határát elveszíteni. „Gyakran láthatatlannak érzem magam, tökéletlenül és alig létezőnek”, olvashatjuk a könyv fülszövegén. Ruth és testvére olykor annyira közel vannak egymáshoz, hogy ugyanazt érzik, Ruth és Sylvie pedig annyira összeszoktak, hogy akár el is feledkezhettek egymás jelenlétéről. A sodródás és az empátia egybefonódik: a másik életébe történő érzékeny belehelyezkedés az elvárásokkal teli, sztereotíp viselkedés ellentéte. A városiak által elvárt normakövetés az, amely az énre veszélyes ebben a regényben, és nem a másikkal való eggyéválás.

Szerepel a könyvben két idős női rokon, akik olyan szoros közösségben élnek, hogy ugyanazt gondolják, és nem lehet tudni, az adott mondatot egyikük vagy másikuk mondta-e. Ruth számára az extrém empátia nem ellentétes az én megtalálásával. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a regény első mondata: „A nevem Ruth”. Ez vagyok én, magamról fogok beszélni, és nem érdekel, hallgatják-e mások. A felütés, de a regény hömpölygő mondatai többször is egy amerikai klasszikust, a Moby Dicket idézik, melynek első mondata az eredetiben: „Nevezzetek Ishmaelnek” – Ishmaelnek fontos a közönsége.

Ruth gyerekkorának szinte minden percére rátelepszik a gyász. Édesanyja belehajtott a város melletti tóba és öngyilkos lett. Nagyapja ugyanebben a tóban vesztette életét egy vonatbalesetben. A mozdulatlan, emlékekkel terhelt víztömeg melletti gyerekkor bemutatásával Robinson melankolikus könyve olyan módokon beszél az énről és a többiekről, ahogy ritkán szoktak.