Ősi, szakadt térképek, évtizedek múltán célba érő szerelmes levelek, elveszettnek hitt kézzel – esetleg írógéppel – írt nagyregények: mindannyiunk fantáziáját megmozgató filmes elemek. A levéltárak dobozaiban a kéziratok és dokumentumok csak arra várnak, hogy újra kézbe vegyék őket. Rendszerezésük és állapotuk megóvása összetett feladat – ennek jártunk utána.
Különleges színe, illata, tapintása van a fél évszázados papírnak, legyen az levél, napló, vagy egy könyv lapja. A megsárgult papirosok az alkotójuk kézjegyét, azaz személyes nyomát őrzik. Ez a korszakokat összekötő intim közelség akár csodálattal is eltölthet bennünket, legyen szó akár átlagember, akár történelmi személy ránk maradt sorairól – például irodalmi kéziratokról vagy levelezésekről, a nyugatosok nemzedékeinek vagy 19. századi íróinknak és költőinknek hagyatékáról. A hozzáértőknek ezek a dokumentumok messze többet fednek fel a puszta csodálatnál.
A rácsodálkozás azonban nem múlik el, ez egyértelmű, akár muzeológussal, akár restaurátorral beszélgetek. „A restaurátor holtig tanul, hiszen itt csak egyedi eset van”, mondja Érdi Marianne, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Állományvédelmi és Restauráló Osztályának vezetője. Minden egyes dokumentumon mások a sérülések, más a tinta, más körülmények között tárolták – lehetetlen megjósolni, hogy a restaurátor mit fog kézbe venni legközelebb. Ha nem kéziratról, hanem könyvről van szó, arra is rá kell jönni, pontosan hogyan dolgozott az adott könyvkötő, hiszen a könyvtárgy restaurálása után ugyanazt a kötést kell helyreállítani.
Egy talált tárgy megtisztítása
Úgy tűnik, a papírnak minden az ellensége: „a fény, a hőmérséklet, a páratartalom, az összehajtogatás, de még a mappa vagy boríték is,” amiben mi, laikusok megőrizni igyekszünk őseink leveleit, esetleg verseit. „És akkor még nem is beszéltünk a levegő összetételéről, szennyezettségéről,” teszi hozzá Érdi. „Az UV sugárzás, a meleg, és a magas páratartalom gyorsítják a sárgulást és a papír törékennyé válását” – papírban a savas lebomlás megfelelő eszközökkel lassítható, de megállítani nem lehet.
A restaurátor szerint „a papír érzékenysége egyidős a tömeggyártott papírral: az 1850-es évekre kiszorulnak a kézi merítésű papírok, amelyek alapanyaga nem fa, hanem rongy volt. A kézi merítésű papír előnye, hogy PH-semleges, lassabban bomlik, hátránya, hogy ezzel a lassú módszerrel nem tudták kielégíteni a tömegsajtó megjelenésével előálló tetemes papírigényt. A gépi gyártott papír a felhasznált facsiszolat és az enyvezés módja miatt az idő múlásával egyre savasabb, azaz egyre sárgább és törékenyebb lesz. Közel száz évbe telt, míg az emberek felismerték, hogy ez a papír nem időtálló, és a papíripar olcsón tudott előállítani kevésbé savas papírt. A különböző papírok kémiai összetételéről laikusok is gyorsan bizonyítékot szerezhetnek: bátran tegyünk egymás mellé egy műszaki rajzlapot és egy hétköznapi rajzlapot, tapintható és látható a különbség” – buzdít az OSZK restaurátora.
Egy savas, rossz állapotú, koszos papírt a legegyszerűbb úgy megtisztítani, ha a restaurátor kimossa, és hagyja, hogy a víz semlegesítse az ártalmakat. „A vizes kezelés során a papír még védőréteget is kaphat, ami egy kicsit lassítja a bomlást” – avat be a kulisszatitkokba Érdi. „Nem lehet azonban kimosni a vízben oldódó tintát, ami a 19. század második feléből és későbbről származó dokumentumok állapotának helyreállításakor jelent problémát. Míg a 19. század elején a vízben nem oldódó vasgallusz tinta volt az elterjedt, tehát azok a dokumentumok viszonylag könnyen tisztíthatók, a 19. század végére ismeretlen összetételű töltőtolltinták és golyóstollak tömegei kerültek használatba.” Így minden egyes írott vagy bélyegzővel ellátott okmány kémiai feladványokkal láthatja el a restaurátort.
Úton a gyűjteménybe
„Bár a papíralapú kéziratok keletkezésének kora lejárt, és a kéziratok már digitálisan keletkeznek, továbbra is nagy mennyiségű papír hordozó érkezik a gyűjteményekbe,” meséli Komáromi Csaba, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Kézirattárának főosztályvezetője és főmuzeológusa. „Például az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából szembesülhetett a szakma és a közvélemény azzal, hogy mennyire sok dokumentum van még magántulajdonban. Ezek a levelek és feljegyzések fontos forrásai a kulturális emlékezet ápolásának,” így a muzeológus fontosnak tartja, hogy kutathatóak legyenek, és szakszerű tárolásuk biztosított legyen. Ha eltekintünk az évfordulók biztosította figyelemtől, Komáromi szerint „a digitális kultúra terjedése az egyik motorja annak, hogy a régi hordozókon fennmaradt hagyatékok utat találnak az intézmények gyűjteményeibe. A másik motor a határon túl őrzött hagyatékok vándorlása az anyaországba, ahol kevésbé fenyeget a nyelvvesztés réme.”
A PIM főmuzeológusa hagyatékokról beszél: az írók, költők, drámaírók, szerkesztőségek meglévő munkái biztosítják a kontextust, amelybe egy-egy újonnan megtalált kéziratot vagy levelet bele kell illeszteni. Igen ritka az, hogy egy-egy kézirat vagy levél önmagában marad fenn. „Ilyenkor az adott szerzőtől fennmaradt többi dokumentum segít eldönteni, hogy az újonnan felbukkant kézirat illeszkedik-e a korszakból fennmaradt emlékek sorába.” Ez a vizsgálat egyaránt kiterjed a szövegek kinézetére és tartalmára, a külalakra, a hordozóra, azaz papírra, de vannak irodalomtörténészek, akik az általuk kutatott szerző írógépeit is ismerik. Ugyanakkor sem az irodalomtörténészek, sem a restaurátorok nem dolgoznak klinikai módszerekkel, ha hitelesség megállapításáról van szó. „A restaurátor a papír minősége alapján meg tudja határozni a papír keletkezésének korszakát, de szűk idősávra nem lehet a vizsgálatot leszűkíteni,” teszi hozzá az OSZK restaurátora. Ugyanígy az is visszafejthetetlen, hogy a tinta mikor került a papírra – csak következtetni arra lehet, hogy a felhasznált pigment létezett-e a vizsgált korszakban.
„Az új dokumentumok felbukkanásának esélye idővel csökken,” mondja Komáromi Csaba, a PIM Kézirattárának vezetője, ennek ellenére egyetlen írói kézirathagyatékot sem lehet lezártnak tekinteni. Ha új levelek, kéziratok, tárgyak bukkannak fel, a legfontosabb annak utánajárni, honnan származik a műtárgy vagy hagyaték, és meg kell próbálni visszavezetni a tárgyak történetét a keletkezés idejéhez. Ez a nyomozás nehezebb, ha a műtárgypiacról származik a tárgy, mert elveszhet a tárgy történetének folytonossága és a tárgy kontextusa. Míg a múzeumok a hagyatékok egyben tartásában érdekeltek, a műtárgypiacon valamilyen szempontból érdekes elemek kerülnek kiemelésre és megvételre, és kerülnek akár több új tulajdonoshoz.
Ha egy új tárgy vagy hagyaték a gyűjteménybe kerül, ritkán kerül egyből a polcra. „Mivel a papír egyik legnagyobb ellensége a penész, fontos arról megbizonyosodni, hogy az új állomány nem fertőző-e,” meséli Komáromi. „A penész, ha egyszer felüti a fejét, kiirthatatlan, így előfordul, hogy a gyűjtemény új darabjai előbb átmenő raktárba és alaposabb kémiai tisztításra kerülnek. A tárolás tehát az állagmegőrzés kulcsa, a raktárakban állandó 19-21 C-os hőmérsékleten, portól minél jobban elzárva, és kontrollált páratartalom mellett tárolják a dokumentumokat.”
A tárolásról Érdi Marianne restaurátor is részletekbe menően mesél. A kézirattárra érkező dobozokban mindenféle papír található, hiszen az ember ihletett pillanataiban bármire és bármivel ír, ami a keze ügyébe kerül: szalvétára, papírfecnire, naptárlapra, töltőtollal, golyóstollal, jobb esetben ceruzával, rosszabb esetben tintaceruzával. A gyűrődéseket, hajtásokat ki kell simítani, a savas borítékokat, amelyekben a leveleket őrizzük, el kell távolítani, a gémkapcsokat, tűzőgépkapcsokat ki kell szedni, hiszen a rozsda megmarhatja a papírt. Ahhoz, hogy a doboz tartalma állagromlás nélkül fennmaradjon, a restaurátorok a dokumentumokat savmentes papírból készült tárolóeszközökben helyezik el, és biztosítják rögzítésüket.
Mesél majd az utókor
Ha az ember nem muzeológus vagy restaurátor, egyrészt kiállításokon találkozhat kéziratokkal, másrészt maga is tanulmányozhatja azokat. Mint annyi minden, maga a kiállítás, a láthatóvá tétel is veszélyezteti a régi dokumentumok állapotát: gondosan kontrollálni kell a környezeti tényezőket. „Az utóbbi években megnőtt az érdeklődés az irodalmi hagyatékok iránt,” meséli az Irodalmi Múzeum munkatársa. „Mivel közgyűjteményekről van szó, bárki számára nyitott a lehetőség, hogy megismerje a múlt dokumentumait. A kéziratokon túl a letűnt korok tárgyi emlékei, fényképei, dedikált könyvei, sőt hangdokumentumai iránt több tudományág képviselői is érdeklődnek, az irodalmi gyűjtemény a hétköznapok kutatásában is segít.”
Előfordul, hogy a különböző hagyatékokban egy-egy levelezés valamennyi résztvevőjének levelei egymás mellé tehetők, így rekonstruálhatók az írott beszélgetések. De az utókor azt is megfigyelheti, például „a Nyugat harmadik nemzedékének esetében, hogy hogyan alakítja át az írott kommunikációt a telefon megjelenése: például Devecseri Gábor, Somlyó György, és Karinthy Ferenc barátságának lenyomatát az új eszköz megjelenésével egyre kevésbé őrzi a papír,” meséli Komáromi . Az átalakulás, a csend, és a hordozók megváltozása is része azoknak a történeteknek, amelyeket a megőrzött kéziratok alapján az utókor elmesélhet.
A riport a 168 óra 2021/13. számában jelent meg, a 54-57. oldalon.
Eszter Szép 