Suzanne Clarke: Piranesi

Az írás eredetileg a 168 óra 2020/ 46. számában jelent meg.

Az elme börtöne

A Hollókirály szerzőjének új könyve meglepő fantáziavilágban játszódik, miközben eddigi tudásunk megkérdőjelezésre sarkall.

A labirintus végtelenül burjánzó tekervényei és egymásba fonódó terei évezredek óta lenyűgöznek bennünket, embereket. Ide alászállva legyőzhető a szörny, mondjuk a Minotaurusz; ebbe a formába szelídítve uralható a természet a barokk kastély udvarán; a labirintus karjai segítenek elmenekülni a főhősnőnek és gyerekének Kubrick Ragyogás című filmjében. A Hugo- és World Fantasy-díjas Susanna Clarke brit író új regénye egy időtlen, sőt, időn kívüli és végtelen labirintusban játszódik, amelynek egymásba fonódó termeiben mindössze két ember él: a címszereplő és elbeszélő Piranesi, valamint a Másik. A történet egyszerre repít a mítosz és a fantasztikum világába, és gondolkodtat el azon, mit is jelent a huszonegyedik századi ember számára a tudás. Piranesi és a Másik az egyetlen emberek a földön, de nem is lehetnének különbözőbbek.

A Másik mindig jól öltözött férfi, akinek egyetlen célja, hogy megszerezze a Nagy és Titkos Tudást, amellyel hatalma lenne a halál, a többi ember, és a természet felett. Ezért rítusokkal és mágiával kísérletezik. A Másik hetente kétszer egy órában „rendel”: ekkor konzultál Piranesivel, akinek segítségére szorul varázsigéinek tökéletesítéséhez. Piranesi, akinek szempontjából a világot látjuk, a Másik ellentéte már megjelenésében is: elhanyagolt külsejű, ruhái szakadtak. A labirintus gyermekének tekinti magát, kommunikál a térrel és az itt élő madarakkal. A labirintusról való tudást hajszolja, és a racionális ember illuzórikus hivatástudatával igyekszik katalogizálni a csarnokok végtelen láncolatát, szisztematikusan halad a szélrózsa irányaiban és számol. Mi, olvasók, tudjuk, hogy vállalkozása sosem érheti el a célját, sosem sikerül sorra vennie egy racionalitást nélkülöző gigantikus tér elemeit – Piranesi mégis gyermeki (és olykor frusztráló) naivitással látja el önként vállalt feladatát. Eredményeit folyamatosan naplózza. Listákat állít össze és tárgymutatókat készít, összehasonlít és halad újabb és újabb csarnokok felé. A labirintus nem csak a teret bontja le, de az időt és a nyelvet is. Piranesi új időszámítást vezet be, a nyelvet pedig egyéni módon kezdi el használni: saját nevet ad a jelenségeknek, szimbolikusan tekint tárgyakra. Piranesi kiszámolja, hogy a világon összesen tizenhat ember létezett, számba veszi, milyen ajándékokat kapott a Másiktól (például szendvicset, multivitamint, füzetet, cipőt) – az olvasónak pedig egyre gyanúsabb lesz a világ, egyre több minden nem illik a mitologikus térbe, és egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy itt valami igen bonyolult dolog történik, amelyet Piranesi nem lát át, sőt, a problémát sem érzékeli.

Clarke regénye az időtlenségben kezdődik és lassan bontakozik ki. A végtelen, háromszintes labirintus fokozatosan kitágul, a történet irracionális elemeire magyarázat érkezik ahogy az első hatvan oldal után feltárul a mozdulatlan létezésnek a tétje. Clarke arra hívja az olvasót, hogy nézzen Piranesi napi rutinja mögé, a főszereplővel együtt kérdőjelezze meg, amit eddig tudni vélt, és járjon utána a rejtélynek. Piranesire nagy kihívás, az olvasóra pedig sok fordulat vár miközben mindketten megértik, mi a különbség látszat és valóság között, és hogy mi is törénik igazából Piranesivel.

A regény magyar kiadásának címlapján egy muzsikáló faun egyensúlyoz egy díszes oszlopon, utalva arra, hogy az építészet és a szobrászat kulcsfontosságú a történetben. Az oszlop Giovanni Battista Piranesi 18. századi olasz építész és rézmetsző fantáziatereit idézi. A Le Carceri d’Invenzione, azaz Képzeletbeli Börtönök című sorozatában óriási, lehetetlen tereket teremtett, sötét zegzugokkal és sehova sem vezető lépcsőkkel, az embert sokszor aprócska tényezőnek ábrázolva. Piranesi óriási hatással volt arra, hogy kortársai milyen elvárásokat alakítottak ki az építészetről és a térről, és az utókor hogyan borzong. M. C. Escher geometrikus rajzaiban, a Roxforti varázslókastély filmes megjelenítésében, vagy épp most Susanna Clarke regényében  is felfedezhetjük hatását. / Szép Eszter

(Susanna Clarke: Piranesi, 224 oldal, Agave Könyvek)