Az idei Alfabéta-díjjal kitüntetett képregény főszereplője, a névtelen róka világok között egyensúlyozó karaktere végigkísérte Felvidéki Miklós képregényes karrierjét — azaz a fél életét, hiszen már annak a képregénynek is ez a figura a főszereplője, amellyel Miklós tizenhét évesen harmadik lett a Luzerni Fumetto Nemzetközi Képregényfesztiválon (Pinkhell, 2007, 3. szám, 31-34.). Miklós stílusa sokat változott az első publikált Noname-képregények óta, finomodott a vonalvezetés, radikálisan átalakult a színkezelés. A róka azonban ugyanazzal a tapintatos kíváncsisággal ingázik valós és képzelt, evilági és túlvilági, múlt és jövő között, amivel Miklós több, mint tíz évvel ezelőtt kutakodni küldte.
A Noname-képregényekben egy-egy banálisnak tűnő részlet indítja a történetet, például egy vidéki ház kitakarítása, egy utazási prospektus lapozgatása, vagy, a most díjazott képregényben az ablakon beszűrődő zaj. Történet alatt pedig természetesen nem akciódús eseménysort értek, hiszen a sorozat elemei pár oldalas képregények, hanem érzékeny kérdésfelvetéseket és asszociációkat, amelyek a nekik szentelt figyelemnek köszönhetően a változás és a frappáns csattanó lehetőségét hordozzák.
A 2017-ben a Szépirodalmi Figyelő folyóirat online felületén, a Szifonline.hu-n megjelent Noname-képregény színekben és — bár nem tartalmaz szöveget, és a kísérőzene sem jár hozzá — zenében adja vissza az álom és ébrenlét között lebegő világot. Az ablakán beszűrődő ismeretlen zenére (amiről később kiderül, hogy énekhang) zsigerileg reagáló, megbabonázott róka azonnal veszi párnáját és felpattan ágyából. A képregény magenta-árnyalatokra és zöldekre épülő színvilága sejtelmes és egzotikus, csábító és fenyegető, akárcsak az ismeretlen ének. Az alvajáró róka céltudatosan, de csukott szemmel vág át a magára hagyott strandon, ússza át a tengert, vándorol panelról panelra. Az eltökélt haladás és a vakság közötti ellentmondás, továbbá az, hogy csak a harmadik oldal utolsó paneljában tudjuk meg, hogy a bolyongás oka az ormokon ülő szirén hívogató dala, feszültségben tartják az olvasót, és erős dramaturgiai ívet teremtenek a mindössze négy oldalas történetben.
Az utolsó oldalon aztán kiderül, hogy a szirén varázserejú éneke több lényt vándorlásra bírt, és nem a róka az egyetlen, aki álmát és nyugalmát a szirén szigetén találja meg. A történet végén azonban nem hallgat el a szirén, dala továbbra is betölti a teret, és immár az olvasót hívja, hogy hagyja magát megbabonázni és keljen útra: járja be ő is, járja be újra azt a képregényes utat, amelyen a róka végigment. Ezen a ponton fontos visszakanyarodnunk az első oldal hangjegyeihez, és felismernünk: a hangjegyek fekete körei és a névtelen róka megbabonázott, egyetlen kimerevített pillanatra tágra nyílt szemének hasonlósága nem véletlen. A szirénénekben, az útban, és magában a képregényben önmagunkat fedezhetjük fel.
Gratulálok Felvidéki Miklósnak az Alfabéta-díjhoz, és remélem, újra rendszeresen olvashatunk tőle Noname-képregényeket.
Eszter Szép 